Bevallom, nagyon szeretnék ide is egy összefoglalót írni, hogy mit kínálok ezen az oldalon, miről lesz szó, mit tervezek, de éppen ez az: nem tervezek semmit. Szeretném meghagyni magamnak azt az írói szabadságot, hogy arról írok, ami épp foglalkoztat. Az írás más, az írást nem szeretném keretek közé szorítani, az írás talán még nagyobb kincse a lelkemnek, mint a varrás, de ezen még elgondolkozom, ezt még nem merem teljes bizonyossággal kijelenteni.

Ellenben arról szívesen beszélek, hogy miről szól ez a mai poszt: meglepő módon a varrásról. Na de bővebben arról, hogy mit adott nekem a varrás az életem során, hogy lássátok, nektek is mit adhat. Rajtam kívül valószínűleg senki másnak nem fogja ugyanezt nyújtani, de hát éppen ez a legizgalmasabb benne, nem? Mindenkiben más érzés dobban, mikor a szemébe néz a varrás szó, de valahogy ez a sok érzés mindenkiben képes egy helyen találkozni, tud ez a szó egyszerre több, de mégis ugyanaz a dolog lenni, és szerintem ez több, mint varázslatos.

❤︎

Nem emlékszem pontosan, mikor fogtam először tűt, mert valahogy mindig is a kezemben volt, szinte azzal születtem. Emlékszem viszont egy cipősdobozra: keskeny volt, a teteje ütött-kopott, és Micimackós csomagolópapír fedte. Mindig a magaspolcon volt, egy költözéssel sem került lejjebb, nyilván felnőtt fejjel érthető, hiszen a maximum öt éves Dzseni vadászott rá, én is óvatos lennék, ha egy tűkkel teli dobozra vadászna állandóan a lányom. Ellenben akkor rettenetmód zavart, így különösen vágytam rá, hogy fel kelljen varrnia anyának egy nadrágszárat. Akkor jött ugyanis az illat: a varrógép jellegzetes illata járta be a konyhát, és végre feltárult a Micimackós doboz fedele.

A doboz legjellegzetesebb lakója az ökölnyi mágnesdarab volt, ami sündisznó módjára viselte a tűket a hátán. Általában gombostű-tüskék voltak, és visszagondolva felettébb stresszes percek voltak azok, mikor rendes tűre kellett vadásszak, hiszen általában elnyelte őket a föld. A dobozban ezen kívül lakott még számtalan száraz szappandarab, amit őszinte zsenialitásnak fogtam fel. A függönyráncoló viszont felettébb idegesített a dobozban, hiszen nem volt olyan cérna, ami ne gabalyodott volna bele, illetve kifejezetten nehezen fértem hozzá azokhoz az apró dolgokhoz, amikről nem tudtam semmit, csak azt, hogy kellenek, márpedig a varrógépbe.

Ez volt hát a kezdetek kezdete: a konyha, a doboz és a varrógép, amihez nem nyúlhattam, és talán ez utóbbi a kulcsa az egésznek: nem nyúlhattam hozzá. Így természetesen hozzá kellett nyúljak, épp csak évekkel később. Ma pedig odáig fajult a dolog, hogy maximum két napot bírok varrás nélkül.

Addig pedig voltam én, a cérna, a nehezen levadászott tű és az állandóan helyváltoztató olló, aminek amúgy a mai napig az a tulajdonsága, hogy nincs meg. Ez volt tehát a csapat és egy kosárnyi Barbie baba várt ránk, hogy elkészítsük álmaik ruháját.

Subscribe now

Na de, ugorjunk egyet az időben, ide hozzám a kanapéra meg a laptopomhoz, és tegyük fel a kérdést végre: mégis mit adott eddig nekem a varrás?

Nos, a gépemmel és a kanapémmal a következőre jutottunk:

1. A varrás türelemre tanít, hogy ne akarjak mindent egyszerre. Ne akarjak egyetlen nap alatt anyagot választani, beavatni, vasalni, tervezni, szabni és varrni. Mindent a maga idejében, nem sietve, gondosan odafigyelve, hogy minden apró lépést megélhessek. Itt most talán nem is a varrásról beszélek.

2. A varrás megtanít újrakezdeni. Újrakezdeni az első, egyenletes vonalat nem látott szemeket, meg az utolsókat is, amit már órák óta meg szerettem volna csinálni. Újrakezdeni a szabást, mert belevágtam az anyagba, vagy rossz volt a szálirány. Újrakezdeni egy egész projektet előről, hiszen az előző próbálkozás teljes kudarcba fulladt. De pont ez az előző projekt kellett ahhoz, hogy a második tökéletes lehessen. Hogy a második átmenjen a világhálóra posztolásra alkalmas szűrőn. Itt ki gondol vajon az első projektre?

3. A varrás megtanít büszkének lenni magamra. A semmiből valamit kreálni, elérni mások lelkéig. A varrás megmutatja, hogy a semmiből nem csak valamit, de csodát is lehet alkotni, egyedül az önmagunkba vetett hit az egésznek a kulcsa. Na és ha az nincs? Jön majd az is idővel.

4. A varrás megtanít jelen lenni és feltöltődni. Kirángat a fejembe gyűlt fekete ködből és táncra perdít, vezet egészen addig, míg könnyedebben létezem utána. Kikapcsolja a kérdéseket, megállítja a gondolatokat, nem enged be mást, csak a varrógép zaját, az anyag puhaságát és a vasalóban hullámzó víz bugyogását. Csend van a fejemben.

5. A varrás megtanít nem utálni (annyira) a matekot, mivel szükségem van rá. Bár ne lenne, mert így az egész tantárgy azt mosolyogja utánam: na, megmondtam! De sajnos az életem a derékszög és milliméterek körül forog.

6. A varrás megtanít belépni ajtókon. Egy kinyílik és megértek valamit: mi az a poliészter? Majd egy másikon: így készül a selyem, a harmadik pedig a legjobb könyveket találja meg nekem. Értékes ajtók ezek, én magam építem őket sokszor, és a legcsodásabb bennük az, hogy számomra soha nem zárulnak be.

Ami talán a legizgatóbb az egészben, hogy ez csupán az első hat dolog, ami eszembe jutott, a varrásom első hat éve. Kíváncsian várom, mit hoz majd az elkövetkezendő pár évtized. Addig is hat dologgal bővült a Micimackós, ütött-kopott varrós doboz a lelkemben, ami már nem a magas polcon van, amit már én magam is kinyithatok! A Micimackós doboz, amit ezennel bárkinek szívesen megmutatok. Talán egyszerre többen is kereshetnénk az egyetlen tűt a süni-mágnes hátán.

Leave a comment